Gyakorlunk. Én is, a baba is. Mit? Hát, utánozni. Én őt. Igen, még mindig gyakori, hogy azt várom, hogy utánozzon valamit, amit csinálok, úgy, hogy nincs bemelegítés. Ilyenkor persze anyának nagy a pofára esés. Ha kihagyom, akkor kicsi a siker. Tehát tanulok. Gyakorlok. Utánozni. A másik, amit gyakorlok, tanulok az az, hogy mondjam is, hogy mit csinálunk együtt. Hangosan. Forgatunk (na, ezt aztán gyakran mondom), ütögetem, eldobom, kocogtatom, rárakom, belerakom stb. És amikor ott a pillanat, hogy mást csináljak, hogy utánozza, akkor is mondjam. Ez mind még nem megy tökéletesen.
Nehéz átállni, az ösztön nagy úr és itt az ember ösztönét kell helyettesíteni egy tanult szokással. Megy ez, csak idő kell hozzá, na meg szorgalom. Tényleg. Olyan, mint tanulni a diplomáért, sokszor nagyon megkívánja az ember a takarítást, vagy bármi más ház körüli vagy kívüli fontos dolgokat, ahelyett, hogy 10 másodpercenként kudarcot valljon, meg, hogy tanuljon, amennyire csak lehet egész nap. Nincsenek kifogások, nem lehetnek kifogások. Annak a napi 3-4 órának össze kell jönni a terápiával ilyen kicsi korban. Slussz, passz, ez van. És ez részletekben jön össze. Ott van az ebéd, amikor nem az utánzáson dolgozunk, hanem pl. azon, hogy tudjon kanállal enni, és nem sokára pohárból igyon, hogy eltűrje a nyakában a műanyag előkét (ha már kanállal eszünk).
Szeretem a kihívásokat, annak ellenére, hogy nehéz az út a cél előtt, de kis célokat érünk el és így könnyebb visszatekinteni rájuk. Megszámlálás nélkül is könnyebb. Még ha nem is kijárt úton haladunk, akkor is nyomon tudjuk követni, hogy merre haladunk. Nem elveszve körbe-körbe a rengetegbe, hanem egy hegy felé, amely mögött lehet, hogy ott lesznek a további meghódításra váró csúcsok, de úton vagyunk. Van célunk. És a célért meg kell küzdeni. Meg kell tanulni továbbmenni, feltalálni magunkat. És jó érzés megállni időnként és gyönyörködni a tájban és visszatekinteni, hogy hoppá, ide azért jutottunk el, mert anya próbálkozik és lemond dolgokról, hogy jobb legyen neki később.
Ma 20 utánzásig jutottunk el, holnap megróbálunk 5-et többet. Apró kicsi dolgokban, de beléptünk egy új fejezetben és ez ismét egy új kezdet. Egy új kihívás és menni fog és előttem látom a saját Mount Everestemet és félelmetes belegondolni, hogy nem sokára, már 2-2.5 fél éves korára lehet, hogy már ott leszünk és majd körbenézhetünk, hogy ünnepeljünk, hogy megnézzük, hogy van-e még csúcs, amit be kell vennünk, de határozottan ez lesz életünk legnagyobb csúcsa.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
