Kicsi a bors, de erős...

Ma néztem vissza, hogy kb. 5 héttel ezelőtt kezdtünk neki a Denveres fejlesztésnek. Nem kis út áll mögöttünk. Nem érzem, hogy tökéletesen tudjuk végig vinni a feladatokat, de ezek a babánk extra fejlesztési területeitől is függnek, mert vannak az autisztikus tünetein kívül is más területek, amelyeket fejleszteni kell.

Már csak másfél fejezet választ el minket a korai Denver módszer viselkedés terápiás részeitől, ugyanis eddig még csak az alapozás ment, amelyek nélkül nem lehetne belekezdeni. Így is rengeteget fejlődött és mi is nem kis megpróbáltatáson mentünk keresztül. Egyszerűen hitetlen visszagondolni, hogy néhány héttel ezelőtt még alig-alig tudtuk kizökkenteni a játékok forgatásából, hogy nem osztott meg élményt, nem volt semmilyen kommunikációs eszköze. Nem fejlődött, beragadt. Nevére szinte soha sem reagált. Őszintén mondva borzasztó kilátások voltak szemeim előtt. Most is szorongok persze, mert egy ismeretlen úton haladunk előre, de már haladunk, nem egy helyben toporgunk.

Pont ma néztem el a babán, hogy mennyire gyakran osztja meg az élményét velünk. Ránk néz, hogy nézzük-e, látjuk-e, mi is tapasztaljuk-e azt az élményt, amelyet ő átél. És ez nagyon gyakori. Még most is emlékszem (mintha évekkel ezelőttről beszélnék, közben csak néhány hét, de annyi-annyi munka van benne), tehát még most is emlékszem, hogy az Interspar játék osztályán rátaláltunk egy rendőrautóra (élethű modell), amelynek a tetejét meg kell nyomni és szirénázik és villog. Ez volt az első, a legeslegelső ránk pillantás, hogy milyen izgalmas. És egy jó ideig ez is maradt. Most, hogy elértük a fejlesztő könyv nem-verbális kommunikációs részét, most egyik pillanatról a másikra fontosak lettünk a számára és még be sem fejeztük a fejeztet (mert még van anyunak és apunak betanulni belőle). Persze ez a folyamat elkezdődött már az előző fejezetben a 4 lépéses strukturált játékkal (bejelentjük a játékot, megcsináljuk a bejelentett játékot, variálunk vele, amennyit tudunk, utána bejelentjük, hogy vége és vele együtt elpakolunk, még ha a legbénábban sikerül is az elpakolás). Ezzel a játék strukturáló fejezettel iszonyúan megszenvedtünk, mert annyira nem érdeklik a játékok és annyira le van maradva motorikus képességekkel, meg önálló tevékenységekkel. De átbirkóztuk magunkat rajta. Még most sem érzem, hogy túl jók lennének, de már agyonelemezgettem a részleteket és a babának kell motorikusan és kognitívan fejlődnie, hogy jobb lehessen, így azzal dolgozunk, ami van. A korai fejlesztő játékterápia sokat számít, egyszerűen jobban elfogadja a számára nehezen kivitelezhető feladatokat a terapeutától, mint tőlünk. Nem hisztizik velünk, egyszerűen csak nem lehet rávenni. A kinti helyszín és a terapeuta közösen adja meg azt a lökést, amire szüksége van.

Határozottan javult az, hogy jobban ki lehet zökkenteni a játékok forgatásából. Itthon nagyon sokat változott, más helyszínen jobban ragaszkodik hozzá, jobban bele akar mélyedni, megnyugtatja vagy bármi is legyen az ok, de ott nehezebb. Nem is olyan régen itthon is ilyen volt a helyzet, az elmúlt pár nap már nem. Rájött, hogy tudja jelezni, ha kér valamit (nem mindent, de ez egy nagyszerű kezdet). A játékaiból szinte minden el van rakva átlátszó műanyag dobozokba. A papírdobozos játékok részei, pl. fa puzzle-ok darabjai pedig a papírdobozon belül műanyag lezárható fagyasztós zacskókban, mivel a jelenlegi fejezetben az volt a lényeg, hogy tegyük még egy kicsit bonyolultabbá azt, ahogyan elér egy-egy játékot. A szóbeli részén még dolgoznunk kell szülőként. Őt még nem kell rávenni a beszédre, egyszerűen csak arról van szó, hogy nekünk továbbra is kommentálni kell mindent. A mostani fejezetben pl. azzal bővült a kommentárunk, hogy pl. a vonatot kéred? Igen? Itt a vonat. Tehát nem ördöngős feladatokról, de kommunikálni kell verbálisan a mi részünkről. Ami nagyon nehéz volt ebben persze az az, hogy a babánk hónapok alatt megszoktatja velünk, szülőkkel, hogy ő máshogy működik. Hogy nem reagál a beszélt nyelvre, ránk nem igazán reagál és erre nekünk meg kell szokni, hogy monologizálunk, még ha úgy tűnik, hogy süket fülek fogadják is be, mert lassan valamit azért mégis befogadnak azok a fülecskék.