Megérkezett az Engaging Autism című könyv is. Ez egy más fejlesztési modell és nem csak a 0-3 éves korosztálynak, hanem idősebb autisták fejlesztésére is való.
A legszembetűnőbb a két módszerben egyébként az, hogy mindkettő ugyanazon az útvonalon tudja elkezdeni a fejlesztést. Ülj le a gyerekkel és csináld azt, amit ő csinál. Ennyi, ezzel tudsz bekopogni a gyerekhez. Kész, nincs más. Úgy látszik, hogy ez az alap.
Mit csináljunk, ha már leültünk és gyermekünk végre tudomást vett rólunk, még ha egy-két pillanatra is? Itt a két módszer végül is ugyanazt csinálja, de mégis teljesen más irányba indulnak el.
A Denvert- már említettem a korai posztokban. A Floortime (az Engaging Autism c. könyvben leírt módszer) szerint kicsit közbeavatkozunk. A logikájuk az, hogy azzal, hogy ott vagyunk a gyermekünkkel, azt jelezzük, hogy nagyszerű az, amit csinál és ez miből látszik? Abból, hogy ott vagyunk vele és mi is csináljuk, közben persze pozitív a kisugárzásunk is. Van benne valami. A 18 hónapos babánk már ég és föld ahhoz, ami volt. Sokkal interaktívabb és már nem csak az a kis fapofával, komolyan néz ránk, amikor kedve van leülni és forgatni a játékokat. Ilyenkor, amikor bekapcsolódok, felcsillan a szeme és az arca is már enyhe mosolyra derül. Ez alátámasztja azt, amit a Floortime-os könyvben írnak. Az érzelmekkel lehet tanítani és itt már az érzelmet látom, hogy tetszik neki.
Ami nagyon nehéz a Floortime-ban az végül is ugyan az, ami a korai start Denver modellben is. Elérkezünk ahhoz a ponthoz elég gyorsan, hogy oké, a gyerekem kezd tudomást venni rólam, amikor ott forgatom a játékot vele, de utána mit csináljak. Javasolnak ezt, azt. Mivel mindkét módszerben az olvasható, hogy az autista gyerekek figyelme inkább a tárgyakra fókuszál, így a játékával csináljunk valamit, amitől nem lesz mérges, de kezd odafigyelni, hogy mi valamilyen nagyszerű dolgot tudunk a játékkal csinálni.... Hát igen, és itt jön a nehéz rész, amitől a szülő legszívesebben abbahagyná az összes otthoni fejlesztést, de nem lehet, mert mi van helyette...
Így tehát mindkét módszernél bejön ez a rész és itt kell megemberelni magát az embernek és apai anyait beleadni a kreativitásával. A Floortime ezt a részt őszintén kezeli. Elismerik, hogy nagyon nehéz. Elismerik ,hogy a szülőnek igen is ki kell venni heti néhány órácskát és együtt kell elmenni valahova, hogy feltöltődjenek, még ha bébiszitter is kell a gyerekhez.
Abban is nagyon hasznosnak bizonyult a Floortime, hogy behozza azt, hogy mindegyik gyerek egyéni szenzorossággal bír. Ez a Denverben nem jön elő (legalább is az első 10 fejezetben, amit elolvastam, nem). Miután átbogarásztam a Floortime (egész könyv, azta), a szenzoros részeknél újra átolvastam és jegyzeteltem ki, azokat a dolgokat, amelyekben a gyerekem hasonlóan szenzorosnak tűnik. Segített megoldani azt a problémát, amivel elakadtunk (na jó, nem teljesen, de lelkileg igen), tehát megoldani azt a problémát, amivel a Denver egyik fejezetében elértünk. A Floortime ugyanis felhívta a figyelmemet arra, hogy a gyerekem jobban reagál a nagymozgásos dolgokra (most nincs nálam a könyv, hogy visszakeressem, hogy milyen szenzoros terültet érint ez). Így hiába próbálom felkelteni a figyelmét a játékaival, ha ő azokra a kisebb mozgásokra, tevékenységekre egyszerűen immunis. Más szóval nem éri el azt az ingerküszöböt az agyában, ami lázba hozná. Így most ezt a tudást alkalmazva, nem a Denveres könyv példáit alkalmazzuk ebben a fejezetben, hanem már egy kicsit jobban a gyerekünkre szabott példákat a Floortime-ból okulva.
És most jön a kérdés, hogy akkor abbahagyjuk-e a Denvert. Szó sincs róla. Nem, ugyanis a Floortime számomra nagyon zagyvának tűnik. Nem az, csak! csak elveszek benne. Lefektetik az alapelveket (amit nagyon-nagyon jók), de mivel minden gyerek egyéni (és ezért írnak mindenről), így ők nem írják elő azt, hogy konkrétan mit csináljuk, csak az irányelveket. Ez pedig számomra kevés. Tanár vagyok, egyszerűen a legtöbb ember, nem így tanul, és itt a szülő részéről sokat kell tanulni, megfigyelés alapján, sokszor rengeteg kreativitást és kitartást belevonni. A Denver modell viszont nagyon határozottan ad egy tanrendet, amelyen belül szabadon mozoghat a szülő. Így jobban látom a fejlődésünket, sok checklista, amellyel szintén követhetem a saját haladásomat és a babáét is. Így számomra mindkét könyv/módszer elengedhetetlennek számít.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
