Kicsi a bors, de erős...

... hát nehezen megy ez a fejezet. Egyelőre félreraktam az építőkockás ötletet annak ellenére, hogy tényleg sok lehetőség van benne a variációra (torony, ház, utacska). Ha dobálni szereti a játékokat, akkor dolgozzunk azzal, amelyiket szabad is dobálni. Megvannak azok az új színes labdák. Kicsit pattognak, de olyan vékony a faluk, hogy a kutyának (vagy anyu fejének) sem ártanak. ... Oké, leültem vele. Először nem szemben vele (de bosszankodok utána, hogy ezt már tudnom kellene, hogy szemben, szemben és szemben üljek vele). Ültem mellette és adtam a kezébe a labdákat, hogy tessék, itt a labda. Ügyes! Dobd a labdát, meg ami még eszembe jutott. Igen, ez is lehetne még jobb, azaz a kommentálása a cselekményeknek, meg a szókincsépítésnek, de legalább fejlődök.

Az ágyra is felmászott és odadobtam mellé egy labdát, hogy dobja el. Örült, még mindig a labdás játékos dolog volt, csak már variáltuk. Már nem a szőnyegen volt, hanem az ágyon és nem az ágyra dobta, hanem lefele. Amikor elfogyott fent a labdája, dobtam neki egyenként, hátha jobban rám figyel. Végül is igen, de a labda még jobban érdekelte.

Amikor kezdett kevésbé izgi lenni a játék és le jött az ágyhoz, de még kicsit tétovázott, hogy könyvlapozásba fogjon-e vagy csak forgassa az egyik labdát, akkor előkaptam az új "kalapáld be a golyót a lyukba" játékot és kipakoltam közénk. Az egyik golyó kigurult a csomagolásból és azonnal felkapta, eldobta. Persze mondtam is gyorsan neki, hogy nem dobjuk el a golyót. Ez golyó. Nem labda és próbáltam a szitut kontroll alá keríteni. Végül gyorsan sikerült. Az egyik golyót az ujjammal kalapálgattam be. Persze eddigre már elterelődött a figyelme, mivel nem az ember a legizgalmasabb dolog a világon ugye, még akkor sem, ha az anyu. A játéknak van rámpája, így a golyó, miután átmegy a lyukon, ráesik egy rövidke rámpára és általában kigurul a játék oldalán. Úgy fordítottam, hogy felé menjen. Na, erre megvolt a megfelelő hatás! Azonnal odafigyelt, hogy mi van. Szerintem passzívan ő tudatában volt annak, hogy én ott foglalatoskodok valamivel.

Odajött közelebb. Szemben voltunk egymással. Szorgalmasan kalapálgattam az ujjammal a golyókat. Ő próbálta kiszedni (persze még az utánzás nem megy). Én persze közben nyomkodtam, kocogtattam azt a golyót is, így az leesett és próbáltam jó mókát csinálni abból, hogy hú, de jó, amikor kigurul is. Közben kikészítettem a fakalapácsot, hogy könnyen kéznél legyen. Tegnap és tegnapelőtt már kipróbáltattam vele (fogtam a kezét és úgy kalapáltam be egy-egy golyót, mielőtt elhúzta a kezét). Most csak kiraktam neki a kalapácsot és kis idő után felvette és nagyon jót kalapált. A kalapácsot az oldalára fordítva használta, meg volt, hogy a legvégét akarta megfogni, így időnként kicsit korrigálni próbáltam villámgyorsan, de nagyon-nagyon élvezte a dolgot. Ilyenkor én is nagyon élvezem ezeket a játékokat, mert örülök annak, hogy megtanul játszani egy játékkal és nem én erőltetem azokat a mozgásokat, hanem tényleg élvezi. Tanulás nélkül egyszerűen nem tudna vele játszani, mert nem tud utánozni.

Amit kifelejtettem a fejezetben leírt folyamatról az a szenzoros társasjáték. A mi babánkat sokszor fel kell kicsit pörgetni. Ez segített volna. Még mindig lustább vagyok és kb. remélem, hogy na, akkor próbáljuk meg és hátha megy ez így, utána meg jön a pofára esés, hogy de ez nem megy csak úgy, a kudarc, a frusztráció, a megbánás, hogy, de ezt már tudnom kéne. Ez is egy tanulási folyamat.

Ami sikerült az viszont a variálás, mert az élvezetes labdadobálásból végül a golyóknál lyukadtunk ki, azzal meg megtanult egy új játékot, amit nagyon-nagyon kedvelt.